A vármegyeháza folyosói sok mindent láttak már: döntéseket, vitákat, csendes hétköznapokat és sorsfordító pillanatokat. Az épület falai között azonban nemcsak az intézmény története él tovább, hanem azoké is, akik évtizedeken át dolgoztak benne. Dr. Denke Gergely jogi és gazdasági referens közel harminc éve járja ugyanazokat a lépcsőket, ismeri a tárgyalók minden rezdülését – és ahogy ő mondja, „pincétől padlásig” otthon van a vármegyeházán.
Munkájából adódóan nem csak a szabályok és számok világában szerzett mély tapasztalatot, hanem első kézből élte meg az önkormányzati rendszer átalakulásait is. De vajon mit mesél egy ilyen pálya a múltról, a jelenről – és azokról a kevésbé ismert történetekről, amelyeket az épület rejt? Erről beszélgettünk vele.
– Miként kezdődött a pályafutása a vármegyei önkormányzatnál, és mi tartotta itt ilyen hosszú időn keresztül?
– 1998. december 1-én kezdtem meg a vármegyeházán a szolgálatomat, az új önkormányzat megalakulását pár héttel követően. Azóta változó feladatkörben dolgozom, abban azonban valamennyi megegyezik, hogy a háttérmunkában veszek részt. A vármegyei önkormányzat és a hivatal is folyamatosan alakult, átalakult, belülről ezt izgalommal éltem meg én is.
– Emlékszik még az első munkanapjára? Milyen érzésekkel lépte át első alkalommal a vármegyeháza küszöbét?
– Az első napon, az akkori elnökkel, Búsi Lajos úrral beszélgettünk. Elmondta, hogy az elnökség mögött milyen munkákban számít rám és különösen azt kérte, hogy a korábbi munkahelyeimen – Kőolajkutató Vállalat, TIGÁZ és OTP – , az úgynevezett üzleti szférában szerzett évtizedes tapasztalataimat ne felejtsem el, hasznosítsam a vármegye javára, a kétféle „világot” egységben alkalmazzam.
– Mennyiben változott az önkormányzati munka az évek, évtizedek során?
– A közel harminc év alatt a vármegyei önkormányzat feladatköre nagyon átalakult, így a hivatali feladatok is teljesen mások, mint akkoriban. Akkor komoly méretű intézményhálózat tartozott ide, a megyei kórháztól iskolákon át szociális intézményekig. Az intézményekkel kapcsolatosan sokféle feladat volt, a leglátványosabb új terület a fejlesztések lebonyolítása, az akkoriban megjelenő új pályázati rendszer és a parlament által akkor elfogadott közbeszerzési törvény gyakorlatban alkalmazása. Akkoriban még főként papíron, postai úton történtek a dolgok, a leggyorsabb „út” a telefax volt. Ma már szinte minden elektronikusan zajlik, ennek minden előnyével és hátrányával. A testület is sokat változott, a ciklusonkénti szükségszerű személyi átalakuláson túl az akkori 40 főről, 18-ra csökkent a képviselők száma.
– Ön „pincétől padlásig” jól ismeri a vármegyeházát. Van olyan része az épületnek, ahová kevesen jutnak el? Milyen történetek vagy akár titkok kapcsolódnak az épülethez?
– A munkám során valóban fel kellett fedezni a Vármegyeháza épületét, megismerni a múltját, létrejöttét és engem, mint a történelmet és a régi építészetet kedvelő embernek, a lelkemhez is közel áll. Az épület létrejötte egy „kortalan” történet, ha kivesszük az évszámokat és maira hangoljuk az ügyben részt vevő intézmények, hivatalok, tisztségek megnevezését, akár ma is történhetne az az eseménysor, melynek eredményeként létrejött ez a méltóságteljes neoreneszánsz középület – szerintem Szolnok egyik legszebb épülete. Erről egyébként sokszor meséltem az ide látogató vendégeknek – külföldi testvérkapcsolatoknak, nyugdíjaskluboknak, vagy csak egy-egy eseményre hozzánk látogatóknak. A múlt ismerete alapján már fel is figyel az ember az épületrészek eltéréseire – az 1930-as bővítésre és a tanácsrendszer létrehozása utáni bővítéses átalakításra.
A Vármegyeháza történetéhez két, a Díszterem bejárata közlében elhelyezett emléktábla sorsa is hozzátartozik, az egyik az 1914. november 21-én a galíciai fronton hősi halált halt főispánunk, Horthy Szabolcs emléktáblája, amelyet 1945-ben levettek és nyoma veszett. A másik emléktábla egy sohasemvolt eseménynek állított emléket, Kádár János 1956-os vármegyeházi jelenlétének. Ezt a táblát a rendszerváltás környékén először nemzeti színű drapériával letakarták, majd levették és ennek is nyoma veszett – ezt a táblát még láttam annak idején a Megyei Tanács épületében járva. Még egy érdekes „lenyomata” volt az épületben a letűnt kornak, a pinceszinten egy kétállásos légpuska lőtér is volt, később irattár lett belőle.
A Díszterem nagy kedvencem, bár ma a tervező szerint megálmodott elrendezéstől 90 fokkal elforgatva látjuk, a falain a vármegye és települései címerei láthatók, így szinte kortalanul méltóságteljes, ezzel túllépve a korábbi kinézetén. A látogatóknál – különösen a gyerekeknél – mindig nagy sikere van, ha kimegyünk a Kossuth Lajos úti homlokzaton lévő árkádok feletti erkélyre. Ugyan nincs távlatos kilátás, de mindig érdekesnek tartják, hogy az utca forgalmát felülről látják.
Időszerű lenne egy „ráncfelvarrás” az épületen, hogy a mára egy kicsit megfakult fénye újra, a mai kornak megfelelő állapotban megújuljon.
– Immár 150 éves múltra tekint vissza a vármegyei önkormányzat. Miként látja az intézmény jövőjét?
– A közjogi rendszer középső szintje a vármegye, melynek a történelem során folyamatosan változott a jelentősége, feladata. Jelenleg a középszintet az állami közigazgatás jelenti, a politikai testület által vezetett vármegyei önkormányzatnak kevés szerepet szántak. A huszadik század önkormányzati/közigazgatási rendszer-elméleti felfogásai igen változatos, hogy ne mondjam egymással akár ellentétes elveket, következtetéseket tartalmaznak. A mai világban a középszintet mindenütt kevésbé becsülik meg, pedig a települések és az állam között szükségesnek tartok egy közvetítő szintet, a mainál lényegesen nagyobb hatáskörrel, bár erre kevés esélyt látok. Bízom benne, hogy a magyar történelem e darabja nem tűnik el a „modernitás” gépvezérelte világában.
– Mit ad ez a munka emberileg és mi az, ami leginkább kikapcsolja, pihenteti?
– Szeretem, hogy a munkánk szélesebb közösség életére van kihatással, még akkor is, ha erről kevesen tudtak/tudnak. Ami pihentet, az a múlt megismerése, a régmúlt építészete és a klasszikus zene. Lassan ezekre több időm lesz.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a közigazgatást választják?
– Aki a nemzet egy kisebb közösségére hatást szeretne elérni és nem kívánkozik feltétlenül egyéni babérokra, annak itt a helye, még ha ez manapság nem is tartozik a legnépszerűbb célok közé.